Rák gyógyítása

Lothar Hirneise német rák kutató arról beszél, hogy ő a saját intézetében, tudósok mellett, milyen eredményeket tud elérni utolsó-utolsó-utolsó stádiumos daganatos betegekkel, akiket gyakorlatilag meghalni küldtek haza, és hogy ő a saját alternatív terápiáival milyen jó eredményeket tud velük elérni.

Felmerül a kérdés bennem is, hogy mi lenne akkor, hogyha nem olyan betegeket kapna, úgymond, akiket már meghalni küldtek haza, hanem olyan betegeken dolgozhatna, vagy olyan betegeken segíthetne, akiknél még csak most diagnosztizálták a rákot.

Miért lesznek az emberek rákosak?

Ennek három oka van.

Az akadémikus gyógyítás számára csak a mérgező anyagok jöhetnek szóba, semmi más.

Mert ön túl sokat dohányzik, eszik vagy iszik, satöbbi.

Az én tapasztalatom az, hogy igen, van ilyen rák is, például van olyan rákfajta, amelyik ami a keletkezik, mert a páciens túl sok azbesztet lélegzett be.

Természetesen a túl sok mérgező anyag okozhat rákot, de ez nem a szabály. Én véleményem szerint ez pont a kivétel a szabály alól.

Az én értelmezésem, hogy akkoriban az oka a lelki szinten található. Az egyik a valamiféle trauma, ami az embert nagyon keményen eltalálja, és emiatt a szimpatikus idegrendszer által irányítás.

A másik pedig egyszerűen a stressz, de én inkább a túlterhelés szót szeretem használni, mert a stressz szónak már olyan más jelentése van.

És alapvetően ez a három ok, ami rákot okoz.

Mit kell tennem, hogyha azt gyógyítom, hogy miért okozza, akkor ki kell analizálnom a szervezetet, meg kell találnom azt a mérget, és méregtelenítenem kell, amennyire lehetséges.

Éjszakánként, amikor alszanak, vagy akár napközben.

Ha ön nagyon beteg, akkor napközben is a paraszimpatikus állapotban kell lennie.

Úgy, mint régen Davosban, hogyha tüdőbaja volt, akkor 10-től 12-ig ki kellett feküdnie, és 14-től 16 óráig is ki kellett feküdnie.

Azt javaslom önöknek, hogy alakítsanak ki egy olyan életet, amikor 24-ben a paraszimpatikus állapotban tudnak lenni.

Magyarul mondva: dobjanak ki mindent az életükből, ami önöket idegesíti, mindent. Ha a férjük idegesíti, akkor a férjüket is dobjanak ki. Ha már meggyógyultak a rákból, akkor majd visszajönnek.

A testük csak így tudja magát meggyógyítani.

Korábban én magam is sok olyan terápiát ajánlottam, ami a daganatok, az orvosok szerint a várható átlag élettartam határain belül volt.

Mindannyiunknak volt egy zárójelentése, amelyben az állt, hogy ők már igazából nem kezelhetőek, csak palliatív módon, és hamarosan meg fognak halni.

Ez volt az eredmény két év múlva. Két év múlva több mint a felük még mindig életben volt.

Közülük 15-nek a daganata stabil állapotba került, nem növekedett tovább.

Nyolcnak a daganata, ezek metasztázisosok voltak, a tüdőben, az agyban, a csontokban, mindenhol, teljesen eltűntek.

Nem voltak mérhetőek többé.

Tehát láthatják, egy orvos azt mondja, hogy mi már nem tudunk semmit tenni, az csak azt jelenti, hogy kemoterápiával, sugárkezeléssel és műtéttel nem tudunk mit tenni.

De más orvosok tudnak még önnek segíteni, és mindenekelőtt ön is tud saját magán segíteni.

Az akadémikus gyógyítás számára az, amit mi teszünk, az csodagyógyulás, vagy spontán gyógyulásnak számít.

Miért?

Mert hogyha ezt úgy nevezzük, hogy spontán gyógyulás, akkor az orvosnak nem kell megnéznie, hogy mi pontosan mit is tettünk. Ebben az esetben letagadhatom, hogy emiatt gyógyult meg a páciens.

És tulajdonképpen mit is csináltunk?

Mi ezt úgy nevezzük, hogy Vészprogram.

Ez relatív egyszerű.

Először is az embereket ráneveljük arra, hogy soha nem adják fel. Teljesen mindegy, hogy mennyire beteg, hogy mennyi tumorja van.

Ez minket nem érdekel.

Még soha egyetlen pácienst sem vesztettünk el.

És ez a játék a számokkal, hogy ennyi százalék meg annyi százalék, ez sem érdekel bennünket.

Nem adunk prognózist.